Hangulatblog

Pillantások                         Érzések                          Gondolatok
       Félreértett szavak                        Őszintség 
                             Félelem                                                   Izgatottság
          Emlékek                                            Kérdések
                       Ki nem mondott gondolatok
                                                            Megfogalmazhatatlan érzések
 Nevetés                                                                                           Csönd
       Félreértett jelzések

                                Meg nem tett mozdulatok

Ha érzed, hogy nő benned a feszültség, akkor állj meg egy pillanatra!

Nyújtsd fel magasra a kezeidet, húzd ki magad, és vegyél pár mély lélegzetet! Majd gondold át, hogy tehetsz-e bármit abban a pillanatban!

Ha igen, akkor cselekedj azonnal!

Ha nem, akkor foglalkozz mással!

Egy sikeres üzletember már idős volt és érezte, hogy eljött az ideje, hogy kiválassza az örökösét, aki továbbviszi az üzletet. Viszont nem az egyik igazgatót vagy az egyik gyermekét választotta, hanem valami egészen mást tett. Összehívta az összes fiatal alkalmazottat.

Ezt mondta nekik: "Eljött az ideje, hogy visszavonuljak és kiválasszam a következő vezérigazgatót. Elhatároztam, hogy közületek fogok választani valakit." A fiatal alkalmazottak megdöbbentek. A főnök így folytatta: "Mindegyikőtöknek adok egy MAGOT - egy nagyon különleges MAGOT. Szeretném, ha elültetnétek ezt a magot, öntöznétek és jöjjetek vissza mához egy évre azzal, amit neveltetek a magból. Akkor majd megnézem a növényeiteket és kiválasztom, ki lesz a következő vezérigazgató."

Volt a fiatalok közt egy Jim nevezetű is aznap, aki a többiekhez hasonlóan, szintén kapott egy magot. Nagyon izgatottan tért haza, s elmondta a feleségének is a történteket. A felesége segített cserepet, földet és komposztot keríteni és Jim elültette a magot. Minden nap meglocsolta és figyelte, nőtt-e a növénye. Körülbelül három hét elteltével a többi alkalmazott már a kikelt növényekről beszélgetett.

Jim mindig megvizsgálta az ő magját, de semmi nem kelt ki belőle. Eltelt három, négy, végül öt hét, még mindig semmi. Addigra már mindenki a növényéről mesélt, de Jimnek nem volt növénye, úgy érezte, kudarcot vallott.

Már eltelt hat hónap és még mindig nem volt semmi Jim cserepében. Tudta, hogy biztosan elpusztította a magját. Mindenkinek fái és magas növényei voltak, de neki semmije sem. Jim mégsem szólt egy szót sem a kollégáinak. Tovább locsolta és trágyázta a földet. Annyira akarta, hogy kikeljen a mag.

Amikor végre letelt az egy év a cég minden fiatal alkalmazottja elhozta a növényét, hogy a vezérigazgatónak megmutassa. Jim azt mondta a feleségének, hogy ő nem fog bevinni egy üres cserepet. De ő azt válaszolta, hogy őszintén el kell mondania, ami történt. Jimnek kavargott a gyomra, úgy érezte, ez lesz életének legkínosabb pillanata, de tudta, hogy a feleségének igaza van. Elvitte az üres cserepét a tanácsterembe. Amikor Jim megérkezett, csodálattal nézte a sokféle növényt, amit a többi alkalmazott nevelt. Gyönyörűek voltak, mindenféle alakú és méretű növények. Jim letette a földre az üres cserepét, sok kollégája kinevette, páran sajnálták őt.

Amikor a vezérigazgató belépett, körülnézett és köszöntötte fiatal kollégáit.

Jim próbált meghúzódni valahol a sarokban. "Istenem, milyen gyönyörű növényeket, fákat és virágokat neveltetek" - mondta a vezérigazgató. "Ma az egyikőtöket kinevezem vezérigazgatónak."

Hirtelen a vezérigazgató megpillantotta Jimet az üres cseréppel a terem végében. A pénzügyi igazgatót arra kérte, hogy hívja Jimet előre. Jim megrémült. Azt gondolta: "A vezérigazgató tudja, hogy kudarcot vallottam! Talán kirúg!"

Amikor Jim előrement, a vezérigazgató megkérdezte, hogy mi történt a magjával. Jim elmondta a történetét.

A vezérigazgató mindenkit arra kért, hogy üljön le, kivéve Jimet. Ránézett Jimre és mindenki előtt bejelentette: "Íme az új vezérigazgatótok!"

"Jimnek hívják." Jim nem hitt a fülének. Hisz még ki sem kelt a magja.

"Hogyan lehetne ő az új vezérigazgató?" - mormogták a többiek.

A vezérigazgató akkor azt mondta: "Egy évvel ezelőtt az itt lévők közül mindenkinek adtam egy magot. Arra kértelek titeket, hogy ültessétek el, öntözzétek és hozzátok vissza nekem e napon. Én mindenkinek főtt magot adtam; halottak voltak - lehetetlen volt, hogy kibújjanak a földből.

Mindegyikőtök, Jimet kivéve, fákat, növényeket és virágokat hozott nekem. Amikor észrevettétek, hogy a magok nem kelnek ki, kicseréltétek a tőlem kapott magot egy másikra. Jim volt az egyetlen, akiben megvolt a kellő bátorság és őszinteség, hogy egy olyan edényt hozzon ide, amiben az én magom van. Ezért ő lesz a következő vezérigazgató!"

Ha őszinteséget vettek el, bizalmat arattok.

Ha jóságot vettek el, barátokat arattok.

Ha alázatot vettek el, nagyszerűséget arattok.

Ha kitartást vettek el, elégedettséget arattok.

Ha megfontoltságot vettek el, reményteli kilátást arattok.

Ha kemény munkát vettek el, sikert arattok.

Ha megbocsátást vettek el, megbékélést arattok.

Tehát, vigyázzatok, mit vettek el ma, mert ez határozza meg, mit fogtok később learatni.

"Bármit adtok az életnek, az élet visszaadja azt nektek."

"Én úgy mondom, nyitott kézzel szeretni. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodok, vagy megpróbálom irányítani, azt veszítem el, amit megtartani próbálok.
Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, , mivel úgy érzem, én tudom milyennek kéne lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg. A jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés teljes lehetőségétől. A birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal. Korlátozni és sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekedetemmel, és védésem. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek szavaidra,azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni. Néha dühös leszel és akkor olyan nyíltan meg fogom neked mondani, hogy ne kelljen a különbzőségünk miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.
Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak akiket szeretek, akikkel törődök, akár szavakkal, akár azzal ahogyan léteznek másokkal és magammal. És ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni..."

Mindez nagyon értékes gondolatokat tartalmaz. Ez az , amit az ember nagyon nehezen tanul meg az életben. Nyitott kézzel való szeretet... Sosem szabad úgy valakire rátelepedni, hogy az úgy érezze, már szorítja , kellemetlen neki az óvó , szerető kéz...

Hát jó lenne e két szót igazán kivesézni, mit is értünk alatta. Mikor alakul ki az egyik, mikor a másik. S ha már kialakult hogy lehet megőrizni, vagy hogy lehet elveszíteni... érdekes téma... valahogy úgy érzem ebben sem lehet teljes igazságot  tenni. Mások vagyunk emberek, s mások az értékrendjeink. Ebből kifolyólag másképpen reagálunk a dolgokra...

Vannak nagyon erős bizalmatlan emberek, azok mindenkihez azok. Miért is? Tán az életben nagyon sok olyan csalódás érte, ami nyomot hagyott bennük... s elevel bizalmatlanul állnak mindekivel szemben...  ők ha megkérdeznék tőlük kikben bíznak, csupán ezt válaszolnák:  a közvetlen mellettem élő emberek közül is  kevésben.  Az ilyen embereknek a bizalmát kialakítani , elnyerni szerintem nagyon nehéz, mert mindenben a hibát keresik, s nem tudnak megelégedni semmivel sem... ők  ha úgy vesszük  elég makacs egyéniségek , gyanakvók , csak maguban bízók s ez nem engedi, hogy magukhoz bárkit is közel engednének...Nehéz emberek...  ők maguk is érzik ennek a tulajdonságnak a hátrányát...

Milyen a másik fajta ember. Ki sokkal barátságosabb, Mindenkiben bízik, örök optimista alkat. Eve71 mondta, hogy sajnos ő a naivitására már többször  ráfaragott.  Biztos,  hogy  előfordulhat, s elő is fordul, de az a másik fajta személlyel is előfordulhat, aki állandóan fél s bizalmatlan, beleeshet ő is az olyan csapdába, hogy éppen ezért, mert ilyen -  elveszít olyan embert maga mellől, akivel igazán jól ki is jöhetett volna.

Megemlíthetném a konfliktust is. Ide tartozik. Két ember között kialakuló érdekellentét, ha bizalmatlanság alakul ki ezt a konfliktust élik át...érzelmi és szándékbeli ellentétben,  időnként ellenséges megnyilvánulásban fejeződik ki... s azt mindkét fél érzi...valami fal van kettőjük között s ezt a falat ledönteni nagyon nehéz, mégha a másik ember teljesen más egyéniség akkor is... két ember akarata kell hozzá , egy ember oly kevés mindenhez...

Na  én csak írok, írok a semmibe, s még mindig nem találom a kérdésre a választ. Mit értünk bizalmon és bizalmatlanságon?

Egy pszichológiai könyvben olvastam, hogy a bizalom s a bizalmatlanság érzése már csecsemőkorban kialakul. Megtanulja a csecsemő hogyan kell kapni és elvenni , megtanítja az anyát adni.

Ha egymásra hangolódnak bizalom, ha nem, akkor bizalmatlanság alakul ki.

 "az vagyok, amiben reménykedem, s amilyen reményt nyújtok"

Ha zavar egy ember tulajdonsága vagy érzése, érzelme, viselkedése, akkor gondolkodj el azon, nem lehetséges-e, hogy véletlenül pont ugyanezek a tulajdonságok zavarnak saját magadban is.

Ma azt mondta egy barátnőm,  hogy az én koromban ő is ilyen volt, mint én. Aztán idővel az érzékenység és az érdeklődés picit megkopott benne, és megszokássá vált. Azt mondta örül, hogy mellette vagyok, mert felhívom a figyelmét olyan dolgokra, amiket nem venne észre, vagy már elfelejtett.

Jó, hogy az ember néha ilyen "dícséreteket" is kap az életben. Érzem ebből, hogy fontos vagyok annak az embernek. Mindezt azzal értem el, hogy önmagam vagyok. Nem vagyok gyanakvó, rosszindulatú ( hát legalábbis remélem) és nem szeretek embereknek rosszat kívánni, és általában az élet pozitív oladalát nézem. Picit naív, és jóhiszemű, de legalább jobban alszom és jobban érzem magam, mint azok, akik folyton a hátuk mögé lesnek. vagy akik egyszerűen csak unatkoznak.

Jó lenne, ha sohasem érezném rutinnak az életet, és nem is kéne az apró szépségekre, furcsaségokra felhívni a figyelmemet.

Olvastam egy könyvet, ahol az életet egy vonatutazáshoz hasonlították.
Nagyon érdekes olvasmány.

Az Élet olyan, mint egy vonatutazás:
Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál.
Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel.
Sajnos a valóság más.
Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maraduk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat.
Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek a számunkra.
Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket.
Néhányan, azok közül akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást.
Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során.
Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon.
Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után...
Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket...
Lehetnek olyanok akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak.
Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon.
Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba.
De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt.
Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással... és visszafordulni soha sem lehet.
Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat.
Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait...
Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre.
Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.
Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról aki közvetlen mellettünk foglal helyet.
 

Nyilvános képtár a lelkem,
de van benne
egy különterem,
ahová
rajtam kívül

az idegeneknek
szigorúan tilos - a bemenet.

A többi terembe
bárki beakaszthatja a képét,

nem tudom ellenőrizni,
hogy hamisított
vagy az eredeti? -

de idebent

csend van és áhítat
és néhány rézkarc,...

úgy - ahogy én látlak benneteket
(Vándor L)

A politikusok nem csak beszédekkel, vitákkal, ígéretekkel küzdenek a választópolgárok szavazataiért. A világ minden táján más és más eszközöket használnak. Hol a megfélemlítés, hol egyszerűen a józan gondolkodást használják arra, hogy maguk mellé állítsák az embereket. Nálunk a dolog kezd egész irodalmi lenni, ugyanis lassan mindent balladai homály fed ,  ami a politikusokhoz és az igazsághoz kapcsolódik.S bogózza ki az egyszerű ember, hogy hol  az igazság... itt vagy ott...

Jó ez a csend.

Kívül is, belül is.

Magányos magambanézés a szoba sarkában, a meleg szobában.

Kavarognak a gondolatok. Utat engedek nekik. Szárnyalljatok, keressetek, találjatok! Becsukom a szemem, hogy könnyebb legyen, hogy gyorsabban repülhessenek, több mindent láthassanak.

A lét határán vagyok, a való világ zajai ide már nem érnek el.

Rámtalál a bizonytalanság, de nem adok zöld jelzést, de nem ám:)))

 Így elsomfordál.

Kiürül a fejem, csak az az édes semmittevés járja át az ereimet, és a gondolatok. Semmitmondó, ártatlan gondolatok.

Ezek most nem akarnak világot megváltani, minden éhezőt megsegíteni, minden könnyet feltörölni.

Csak vannak a lét határán...

Rendben van, tedd azt! - mondta a Mester és leült egy nagy fa alá. Kezében egy botot tartott, amivel szórakozottan rajzolgatott a homokba és nézte a tanítványát, aki nekigyürkőzött a nehéz feladatnak. Perceken keresztül próbálta megmozdítani a követ, de nem tudta. A kő egy centinyit sem mozdult meg. Mintha örökké ott állt volna az ösvényen, hogy útját állja az utazóknak.A fiú az erőlködéstől megizzadva, lihegve állt a Mestere elé, tisztelettel összetette a kezét és azt mondta: Mester, én minden erőmmel megpróbáltam megmozdítani azt a követ, de nem sikerült. A Mester megkérdezte: Valóban mindent megpróbáltál? Igen, természetesen, mindent, amit lehetett megpróbáltam! - válaszolta a tanítvány. A Mester fürkészte a tanítványa arcát. Őszinte a fiú, ezért is fogadta el tanítványául. – Biztos minden lehetőségre gondoltál, amivel elmozdíthatod azt a követ? A fiú fáradtan lehajtotta a fejét - Igen, Mester, de nincs több lehetőség! Talán vissza kellene fordulnunk és más utat keresnünk. – De a Mester így felelt: Nem tettél meg mindent.A fiú visszatért a kőhöz és másik oldalról is megpróbálta eltolni a helyéről. Újabb hosszú percekig erőlködött, de nem sikerült elmozdítani a követ. Újra a Mester elé állt: Kérlek, Mester, mond meg nekem, mit kellett volna megtennem?A Mester mosolygott: Engem kellett volna hívnod segítségül. Itt voltam, és tudtam volna segíteni neked. – Felállt, odalépett a kőhöz, aládugta a botját és intett a tanítványának, hogy segítsen. Ketten megragadták a botot és lehengerítették a követ az ösvényről.- Ne feledd, fiam, soha nem vagy egyedül! – De ülj le és mesélek neked egy történetet a fiúról, aki magányosnak érezte magát…A mesélő megjegyzése:  Boldog vagyok és hálás a sorsnak, hogy van valaki, akit magam is segítségül hívhatok, ha köveket kell elhengeríteni utamról…

 Valahol a messzi messzi múlt ködébe veszően élt közöttünk egy Mester, aki ősi hagyományt követve vándorolt a világban. Csodás dolgok estek meg vele. A Mester néha magányosan rótta útját, időnként egy-egy utazó csatlakozott hozzá. Kisebb-nagyobb falvakban, városokban voltak tanítványai. Mindenütt boldogan fogadták és áldásnak érezték jelenlétét.Mert a Mester, igazi Guru volt, aki a sötétségből a világosságba vezette az embereket.
Történt egyszer, hogy a Mester és a tanítványa sétált az úton. A szomszéd faluba tartottak. A tanítvány fiatal volt, mindössze 10 éves, de megtiszteltetésnek érezte, hogy elkisérheti útján a Mestert. Az úton egyszer csak egy nehéz kő akadályozta a haladásukat. Keskeny erdei ösvényen haladtak és a kő olyan nagy volt, hogy nem tudták könnyen kikerülni. Az ifjú tanítvány így szólt: Mester, ha megengeded nekem, szeretném eltávolítani ezt a követ az utunkból.

Rendszerint a vágyainkat követjük:
hegynek fel, völgybe le, ahová a szél
sodor.

Nem megyünk, hanem vitetjük
magunkat, miként a faág, amely (úszik
az árral.

Hol szelíden, hol vadul — mindig
a víz természete szerint.

Két nézet között lebegünk: mindennap új szeszély!

Semmit sem akarunk szabadon, semmit
teljességgel, semmit állhatatosan.

És ezt nevezzük boldogságnak!

Ha csak boldogok akarnánk lenni, az
könnyű dolog volna;

ám de boldogabbak akarunk lenni a többieknél,

s ez bizony csaknem mindig nehéz, mert a többieket
boldogabbnak véljük annál, amilyenek valójában.

Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszer csak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa. A farkas vette észre először. " Milyen szép! " - gondolta - " Milyen kecses! " Aztán lassan a többi állat is felfedezte.

- Milyen egyszerű! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség!

- Közönséges! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki?

" Mind ilyenek vagytok. " - gondolta a farkas a fák közül - " Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.

- Ez meg micsoda? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.- Csúnya!

- röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.

A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. " Hát nem látjátok, hogy fáj neki? " - gondolta a farkas - " Miért kell bántani? "

- Nem szeretem a virágot! - dörmögte a medve - Tépjük ki!

Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.

- Nézzétek! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt!

- Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell irtani!

A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbe taposta. A többiek megtapsolták.

A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. " Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők! "Megvárta, amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.

Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.

- Isten veled, kis virág! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál. Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.

Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében, életében először, sírni kezdett. Örömében. És a fehér rózsa attól fogva, csak neki nyílt.

"Jó lenne elmenni egy kicsit innen olyan helyre, ahol csend van, halvány fények, lassú mozdulatok, susogó lélegzet, nyugalom.

Ott leülsz - talán egy kőre, nem nézel semerre, behunyod a szemed, kezed az öledbe teszed. Szabadon engeded a lelkedet, mint egy kalitkába zárt kismadarat, hadd szálljon messze tőled.

Tudod: úgyis visszajön, de kell neki ez a kis szabadság.

Érzed, amint egyre magasabbra repül, egyre nagyobb köröket ír a levegőben, szinte kacag a gyönyörűségtől, amiért megteheti.

Vissza-visszatér hozzád, mintha azt mondaná:

-látod, itt vagyok, nem hagylak el, csak egy kicsit boldog vagyok!

Kiereszti csodás hangját is, trillázik, s oly szépen énekel, mint még soha. Ahogy a madárnak, úgy a lelkednek is kell a szárnyalás.

Engedd hát, néha engedd, hogy szabad lehessen!"

Néha haragszom magamra.

Néha szigorú vagyok, máskor engedékeny.

Néha túl sok az elvárásom,... magammal szemben is.

Néha hagynám a dolgokat menni maguktól..

Néha muszáj nem hagyni..

Néha elmennék remetének...:)

Thich Nnat Hanh a vietnámi buddhista szerzetes-filozófus ír arról,hogyan élvezhetjük legjobban,ha egy finom csésze tea kerül elénk.

"Az embernek tökéletesen a jelenbe kell helyezkednie, hogy maradéktalanul átélje a teában rejlő örömöket. Kezünk csak a jelenben érzi a csésze kellemes melegét. csak a jelenben élvezhetjük az illatot, az ízek harmóniáját.

Ha az ember a múlton borong,vagy a jövő miatt aggodalmaskodik, teljesen lemarad a tea élvezetének élményéről. Egyszer csak azt veszi észre, a csészéje üres.

Ugyanígy van az élettel is. Aki nem él tökéletesen a jelenben, mire körülnéz,már vége is az egésznek, és kihagyta az illatok ,a harmóniák, a szépség élvezetét... Azon veszi észre magát, hogy elrohant mellette az élet.

A múlt befejeződött.Tanuljunk belőle,és engedjük el.

A jövő még nem érkezett el. Készitsünk terveket, de ne fecseréljük el az időt azzal, hogy aggodalmaskodunk a jövő miatt.

Az aggodalom nem jár haszonnal. Ha az ember egyszer abbahagyja a  búslakodást amiatt ami már megtörtént, és nem szorong többé amiatt, ami talán sosem történik meg, akkor képes tökéletesen belehelyezkedni a jelen pillanatba.

Akkor kezdi el élvezni az élet örömét..."

Úgy érkeztünk mindannyian, hogy nem volt szavunk
Egyikünk sem kérte, mégis mind itt vagyunk
Piciny magból kikeltünk, mint nyíló virág
Ahány ember annyiféle csodálatos világ

Kisgyermekként tükörbe nézve magunkra ismerünk
De gyakran felnőttként se tudjuk, mit miért teszünk
Megpróbáljuk megérteni a természet szavát
De ahány ember annyiféle csodálatos világ

Mindannyian mások vagyunk
Bár egyben-másban hasonlítunk
Mindannyian mások vagyunk
Még jó, hogy van néhány közös dalunk

Mindannyian vágyakozunk, hogy boldogok legyünk
De nem tudjuk, hogy honnan jöttünk, s hová érkezünk
A lelkünk mélyén őrzi titkát a kék virág
Ahány ember annyiféle csodálatos világ

Mindannyian mások vagyunk
Bár egyben-másban hasonlítunk
Mindannyian mások vagyunk
De jó, hogy van néhány közös dalunk

Ezen a földön mindannyian látogatók vagyunk
Ha elmegyünk magunk után, ki tudja, mit hagyunk
Tanítsuk meg gyermekeinknek a szeretet dalát
Ahány ember annyiféle csodálatos világ

Mindannyian mások vagyunk
Bár egyben-másban hasonlítunk
Mindannyian mások vagyunk
Jó, hogy van néhány közös dalunk