Rendszerint a vágyainkat követjük:
hegynek fel, völgybe le, ahová a szél
sodor.
Nem megyünk, hanem vitetjük
magunkat, miként a faág, amely (úszik
az árral.
Hol szelíden, hol vadul — mindig
a víz természete szerint.
Két nézet között lebegünk: mindennap új szeszély!
Semmit sem akarunk szabadon, semmit
teljességgel, semmit állhatatosan.
És ezt nevezzük boldogságnak!
Ha csak boldogok akarnánk lenni, az
könnyű dolog volna;
ám de boldogabbak akarunk lenni a többieknél,
s ez bizony csaknem mindig nehéz, mert a többieket
boldogabbnak véljük annál, amilyenek valójában.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.