Hangulatblog

Ma én leszek a holdfény,
S belopódzom az ablakon át,
Mint aki hosszú útról

hazatér,
Odabújok Hozzád.

Messzi fehér csillagoktól
Éjszaki fényt hozok Neked,
Smaragdszemű angyaloktól
Csillogó könnycseppeket.

Aranyszínű virágporral
Csillagot festek két szemedre,
Mintha pillantásod csillogása
Napvilágnak fénye lenne.

Majd két kezemmel betakarlak,
S hangtalan érintésem megtöri a csendet,
Ha sírsz, én könnyeimmel vigasztallak,
S akár a holt fény, felolvadok Benned.

Brinkusz Gábor

Lucifer revíziót tart a pokolban, megfelelően gondoskodnak-e az ördögök a rájuk bízottakról.

Az első kondér alatt vígan lobog a tűz, a kondér mellett egy tábla: NE MÁSSZ KI! Lucifer kérdésére az ördög így felel:

- Ezek itt a németek. Tüchtig nép, betartják a szabályokat.

A következő kondér is mintaszerű, ám tábla helyett itt egy géppisztolyos őr áll.

- Ezek itt az oroszok. Ha valamelyik megpróbál kimászni, az őr a géppisztollyal visszakényszeríti.

A harmadik kondérnál is minden stimmel, de Lucifer felvonja szemöldökét:

- Nem látom az őrséget, és tábla sincs.

- Ide nem is kell, ezek a magyarok. Ha egy megpróbál kimászni, a többi visszahúzza.

N'evergreen- "Since you've been gone"

Betty olyan lány volt, aki néha meg tudott őrjíteni. Mindig jókedvű volt, és mindig tudott valami pozitívat mondani. Ha valaki megkérdezte, hogy hogy van, azt válaszolta

-Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem.

Született optimista . Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Betty azt mondta neki,  a helyzet pozitív oldalát kéne néznie. Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá, és azt mondtam:

- Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. Hogy csinálod ezt? 

Betty azt válaszolta:

-Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak; két lehetőséged van. Választhatsz, hogy jó vagy rosszkedvű akarsz lenni. Minden alkalommal, ha történik velem valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle. Minden alkalommal, ha odajön hozzám valaki, hogy panaszkodjon; elfogadhatom a panaszkodását, vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam.

-Jó, rendben, de ez nem ilyen egyszerű - szóltam közbe.

-De egyszerű- mondta - az élet csupa választási lehetőségből áll. Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatodat.

A mottóm: Te döntöd el, hogyan éled az életed.

Elgondolkodtam Betty szavain. Rövid idővel később szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha arról döntöttem, hogyan élek. Néhány évvel később megtudtam, hogy Betty súlyos belesetet szenvedett. Leesett egy kb. 20 m magas toronyról. 18 órás műtét, és sok hetes intenzív ápolás után Bettyt elbocsátották a kórházból, fémtámaszokkal a hátában. Mikor meglátogattam, kérdésemre, hogy hogy érzi magát, azt válaszolta:

- Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem. Szeretnéd látni a sebemet?

Erről lemondtam, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset pillanatában.

-Nos az első, ami átsuhant az agyamon, hogy a lányom- aki pár hét múlva jön a világra- jól van-e. Mikor már a földön feküdtem, emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam, hogy élek, vagy meghalok. 

-Féltél? Elvesztetted az eszméletedet? - akartam tudni. Betty folytatta.

-Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták,hogy jól vagyok. De amikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és a nővérek arckifejezését, ami azt jelentette " óhhh jaj ". Tudtam, hogy át kell vennem az irányítást.

-Mit csináltál? -  kérdeztem tőle.

-Nos mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás vagyok-e valamire, igennel feleltem. Az orvosok és a nővérek csendben várták a válaszom. Mély levegőt vettem, és visszaordítottam .

- A gravitációra!

Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik:

-Az életet választottam.-Úgy operáltjanak meg...

Betty a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni való hozzáállása is segített. Tőle tanultam meg, hogy minden nap lehetőségünk van választani, teljes életet élni. Hozzáállás kérdése minden.

Ezért ne aggódj az miatt, mi lesz holnap.

Minden nap van elég, ami miatt aggódhatsz.

És a ma az a holnap, ami miatt tegnap aggódtál.

Volt egyszer egy gazdag ember. Egész életében megvolt mindene. Három fiát szépen felnevelte. Hanem azért a kincsesláda kulcsával mégsem lehetett a betegséget kizárni a házból. Az bizony őt is utolérte. Nagy bajában, öregségében csak a legkisebb fia ápolta. A másik kettő ezalatt élte világát: szép feleséget, jó cimborákat szereztek.
Mégis, mielőtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok aranyát a legidősebb fia kapja. Szép, tornyos házát, száz hordó borát a középsőnek ajándékozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet egyetlen búzaszemnél.
Alighogy eltemették, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincseken. Kinevették az öccsüket:
- No, te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban! Azzal el is kergették a háztól.
Futott szegény fiú, amíg csak látott, és estére egy rozoga csőszkunyhóban húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára. Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel?...
Keserűségében el is hajította, s elhatározta, hogy másnap világgá megy. Hát, amint reggel felébred, észreveszi ám, hogy a búzaszem kikelt az éjjel, és szemlátomást nő a szára. Úgy nőtt, ahogy nézte. Mire a nap delelőre ért, gyönyörű, dús kalász ringott a szélben.
- Ennek fele se tréfa! - gondolta a fiú,és leakasztotta válláról a vándortarisznyát. A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette.
- Másnap virradóra azok is kikeltek, szárba szöktek, délre gazdag kalászokat hoztak. A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán.
Most már annyi búzája volt, hogy vetett is, maradt is. A maradékot két kő között megőrölte, és kicsi cipót sütött belőle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott.
- Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem - gondolta a fiú, és jószívvel odaadta a cipót az öregnek.
Igaz, ő maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak, és kétszer akkora cipót süthetett magának. Ez így ment napról napra. Egyre több dolga lett a fiúnak, de szomorúsága elmúlt, arca jókedvtől piroslott. Minek is szaporítsam a szót?
- Hamarosan jómódú ember lett belőle. Mindig annyit vetett és annyit aratott, hogy minden rászorulónak adhatott a kenyeréből. Meg is szerették hetedhét országban.
- Esztendők múltak el, míg egyszer, egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján.
- Könyörülj meg rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok! - kérlelte panaszosan. A fiú mindjárt az asztalához ültette. Alig ettek, egy másik didergő vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte és megkérdezte tőlük:
- Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világban vándorolnotok? Felsóhajtott az első:
- Volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany - elhagyott mindenki! A másik lehorgasztotta a fejét, és nagy búsan mondta:
- Volt szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban.
- Én pedig csak a búzaszemmel kezdtem - mondta csendesen a házigazda. Elkerekedett erre a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól:
- Hiszen akkor te vagy a mi öcsénk! Hát nem mentél világgá bánatodban?
- Nem bizony - mondta boldogan a legkisebb fiú. - És most már mindent értek. Te, édes bátyám, csak holt aranyakat kaptál; te másik bátyám, elmálló köveket és az elfolyó borban hamis melegséget. De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát. Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.

Olvastam, hogy az életet egy vonatutazáshoz hasonlították.

Az Élet olyan, mint egy vonatutazás:
Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál.
Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel.
Sajnos a valóság más.
Ők kiszállnak egyszer , (reméljük minél később)  egy állomáson, s mi ott maraduk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat. 

Életünk során  mások is felszállnak a vonatra, akik fontosak lesznek a számunkra.
Testvéreink, azok gyermekei, , gyermekeink , a barátaink, kedves munkatársaink, ismerőseink  és mi szeretjük őket.

Néhányan, azok közül akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást.
Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során.
Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon.
Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után...
Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket...

Lehetnek olyanok, akiket nagyon megszeretünk, mégis másik vagonban utaznak. Máshova tartoznak Más utakat tesznek meg, de az útjaink során mindig van  összetalálkozás. Ugyanolyan kedvesen folytatjuk a velük való eszmecserét, mintha sosem váltunk volna el... velük mindig megtaláljuk az összhangot,velük mindig jól érezzük magunkat,  de mégis e kis találkozás után külön-külön folytatjuk tovább az utunkat... Egyedül megyünk tovább  a szakaszon, amely a miénk. 

Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba. De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt.
Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással... és visszafordulni soha sem lehet.
Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat.

Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait...
Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre. Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.

Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, meddig utazunk...de amíg utazunk adjunk mindenkinek annyit a szeretetünkből, amennyit magunknak is elvárunk...Ha ezt megtesszük, akkor blodognak mondhatjuk az utazásunkat, mert annyit kapsz, mint amennyit adsz ... van egy ilyen örök mondás...s tán igaz lehet, hiszen szóbeszéddé vált... 

A remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és ott találkozunk majd minden kedves velünk utazóval...

Tegyünk azért,  hogy jó utunk legyen, a szürke hétköznapokat is meglehet szépíteni apró , pici  dolgokkal, mellyel a lelkünket simogathatjuk.  A végén  pedig azt mondhatjuk,  megérte ...
 Kiszállásnál pedig akkor olyan üres helyet hagyunk magunk után, ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a továbbutazókban.

Azoknak, akik az én vonatom utasai, kívánok jó utazást!

Szemek, kékek és barnák,
Szürkék és zöld szemek,
Vidámak s bánatosak,
Rémültek s közönyösek,
Megtört szemek,
Gyerekszemek, kíváncsi-kérdezők
Asszonyszemek, kíváncsi-felelők,
Hüséges férfiszemek,
Kancsal szemek,
párom olvadó szeme,

lányom  mosolygós szeme...

fiam fürkésző szeme...

Szemek, ti mind, akik valaha
Felém lobogtattátok fényeteket....

mind boldogságot , örömet adtatok nekem....

Látom e szemeket.....

Belenézni a szembe....

Szem, mely sokatmondó....

Szem, mely mindent eláruló...

Szem, mely érzéseket kiváltó

A szem oly sokoldalú, pótol 100 szót is akár....nem kell mellé gesztikulálás, nem kell mellé mimika, nem kell mellé hang, nem kell mellé semmi...

A szem mikor sírva néz Rád - Egy világ omlik össze Benned...

A szem mikor szomorúan néz Rád - Szíved majd megszakad.....

A szem mikor közönyösen néz Rád - Nem tudod mi baj van.....

A szem mikor mosolyogva néz Rád - Örülsz nagyon...

A szem mikor nevetve néz Rád - Melegség tölti el lelked....

A szem mikor boldogan néz Rád - Sírni tudnál a boldogságtól.....

Sok embernél láttam, hogy a szemet csak nézik, de nem figyelik......pedig a szem nem tart sokáig....hiányolni fogjuk évek múlva.....és marad a gondolat, miért nem figyeltem a szemet....

Az Ember elment a Bölcshöz:
- Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!
- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.
- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.
Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta, csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda. Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek. Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam.
Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt. Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT! Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha... Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:
- Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal - lelkesedett.
Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet. Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta. Smaragd volt. A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig. Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben, a belsejükben rejtőző érték. Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól. Mondd, mit jelenthet?
- A szürke kövek a MINDENNAPJAID, Barátom! Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága. Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél. Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját, a szeretet rubinszínű áldozatosságát...

Mától kezdve soha nem beszélhetsz "szürke hétköznapokról", hiszen láttad, mi rejlik bennük!

"Mindenki jónak születik. Kedvesnek, ártatlannak. Régebben mindig elnéztem, hogy mennyi csodálatos gyermek van a világon. Mindegyikük oly édes és tiszta. De hová tűnnek el, amikor felnőnek? Mert a felnőttekben már nem találtam meg őket. Hová tűnik a derű, a mindenkit átölelő szeretet, az érdektelen, tiszta őszinteség? Tudom: felnőtté válnak. A gyermekeket nem az értelem szigorú, érvelő, rideg törvénye, hanem a szív meleg, bársonyos egységérzése vezeti. De vajon mikor lesznek felnőttek? Hol van az a pillanat, amikor hamisság vegyül a tisztaságba? Mikor lesz az érték érdekké? Ezt a folyamatot az ember másokban nem képes követni. Csak saját magában figyelheti meg, ha szerencséje van. Azt is csak akkor, ha megáll a rohanásban, lelassít, befelé fordul és önmagára tekint.

Aztán ha már az ember számító felnőtté vált, feltevődik néhány kérdés. Érdemes-e jónak lenni? Lehet-e ebben a világban jónak lenni? Nem okozza-e vesztünket a jóság? Nem egy naiv utópia a kétezer éves mondás, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel? Még a vak is látja, hogy a hazugoké a világ. Vajon nem fojt-e meg az őszinteség? Tényleg az elfásult, a megszokott, a könnyebb út a helyesebb? Okosabb dolog a világ kedvéért álarcot öltenünk, ahelyett, hogy saját tiszta énünket hagynánk megmutatkozni? Valóban képesek vagyunk azt tenni, amit szeretnénk? Vagy többnyire azt tesszük, amit elvárnak tőlünk?

Ezek a kérdések sosem hagytak nyugton, akkor sem ha saját arcommal próbáltam élni, akkor sem ha idegen maszkot próbáltam ölteni. Aztán jött az isteni szerencse. Megnézhettem önmagam belülről, betekinthettem a mélységbe. És ott, saját magamban megtaláltam a válaszokat a sok feltett kérdésre. Tömören így hangzanak: igen, lehet jónak lenni, érdemes jónak lenni. A kenyér erősebb fegyver (igenis fegyver), mint a kő. A jóság is fegyver és a jóság kulcs is. Az őszinteség, a szabadság és a tiszta lelkiismeret kulcsa. Nem a megalkuvás a helyes út. Vesd le a maszkodat! Légy egyszerű! Állj ki a sorból, ne menj a csordával! Légy szabad, tedd azt, amit te magad szeretnél tenni. Akkor boldog és egészséges leszel. Mindig azt tedd, ami igazán, vagyis lelked mélyéből boldoggá tesz!

Nem kell föltétlen mindenkinek hasonlóan dramatikus lelki átalakuláson átmennie. Sokszor ellentétes dolgokat látunk. Ami egyikünk számára szükségszerű vagy hasznos, az a másik számára fölösleges vagy akár ártalmas is lehet. Ezért nem lehet senkinek semmilyen elvárása. Minden emberi élet önmagában egy teljesen egyedülálló, megismételhetetlen út, amelyen az Egyetemes Tudati Lény utánozhatatlan módon éli önfelfedező tapasztalatait az önbújócska játékában.

...bennünk lakik még valaki. ...nem csak az értelmi lény vagyunk, hanem lelkünk van, vagy talán helyesebb úgy mondani, hogy van egy Belső Lényünk. Azért belső, mert nem anyagi természetű, ezért nem kötött a külső, az anyagi világ paramétereihez. Így az időhöz sem. Halál és születés nem befolyásolja létét. A külső tudás mértéke nem befolyásolja bölcsességét."

(Gunagriha)

A természet csupa ellentét:
Nappali fény és éji sötét,
Kopár hegyek és virágos völgyek,
Piciny fűszálak, hatalmas tölgyek.
A komor észak és a dalos dél,
A tikkasztó nyár és a dermesztő tél.
A káosz, a rend,
A zaj és a csend,
A föld és az ég,
A kezdet és a vég.

És ellentmondás a történelem.
Egyéni érdek és honszerelem,
Viszálykodás és tömörülés,
Az Isten nevében emberölés,
Felszökő pálya és letört vonal,
Bonyolult cselszövés, szakadt fonal.
A szolga, az úr,
Az angol, a búr,
A tömlöc, az őr,
A béke, a tőr.

És mind csupa hegy-völgy és mind csupa véglet,
Az emberi lélek, az emberi élet.
Lobogó érzések, lehiggadt ész,
Feszülő tervek és remegő kéz.
A tett és a szó,
A rossz és a jó,
A csonka, az ép,
A rút és a szép.
S a számtalan végletnek egy az ura
Világot átfogó harmónia.

A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét. Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség, félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek.
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül, lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot, mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas – számtalan Naprendszer megfér benne. Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek – ne élj túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet. Aki folyton világit, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat.
Aki jól lát, az előre lát.
A látás művészete – az élet művészete.
 

„A szeretet az egyetlen, amit nem kell és nem is lehet mutatni.
Sem mutatni, sem jelezni, sem beszélni róla.
A szeretet meleg, mint a kályha.
Odatartod a tenyeredet, és érzed.
Felé fordítod az arcod, és sugárzik.
Egy ember körül, aki szeret, már légkör van.
Meleg van.”

Van még egy nagyon szép száma Cohennek... nekem  tetszik. Ezt is szoktam hallgatni...

Volt egyszer egy ember, aki szépnek látta a világot, akinek nem voltak ellenségei és aki azt hitte, hogy megelégedett.
De volt három barátja.
Az egyik minden nap arról beszélt neki, hogy mi csúnyát látott a világban. A másik folytonosan fogadkozott, hogy megvédi az ellenségek ellen. A harmadik azt vitatta, hogy csak a gonosz ember megelégedett egy ilyen bűnös társadalmi rendszerben.
Addig, amíg az ember elhitte mindezt és elbúcsúzott az élettől...

A három barát pedig összeült búsulni a fa alá és azt mondották:
- Szegény meghalt ugyan, de fontos, hogy mi hűséges barátai voltunk.
Valahányszor a barátságról gondolkozol, jusson eszedbe ez a kis történet. És gondolj a következőkre:

1. A barátság nem azt jelenti, hogy jogod van beavatkozni embertársad belső életébe.
2. A barátság nem hatalmaz föl arra, hogy tapintatlan és neveletlen légy.
3. A barátság nem azt jelenti, hogy valaki korlátlanul önzéseink rendelkezésére áll.
4. A barátság nem jogcím arra, hogy jellemhibáinkat feltétlenül és kötelességszerűen megbocsássák.
5. A barátság nem arra való, hogy valakit meggyőzzünk a magunk álláspontjának igazságáról, mindössze arra alkalmas csupán, hogy mások álláspontjait megértsük.
6. A barátság nem kér, nem követel, de nem is ismer áldozatokat.
7. A barátság oka nem lehet sem a véletlen, sem az egymásrautaltság. Még kevésbé azonos világnézeti beállítottság, vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.

Az emberi lélek valami olyan titka ez, mint a zenének a hangok harmóniája. Nem azonosak, de kiegészítik egymást. Az igazi barátság olyan az emberi világ diszharmóniájában, mint egy finom, halk akkord.

Most éppen erre vágyom...

Ülni a vízparton.  Mindegy, hogy hol...

Hallgatni a víz zúgását...

Nézni a sötétségben felvillanó fényeket...

Érezni a finom szellő simogatását...

Ülni csendben... nyugalomban... s egy gyönyörű szép dalt felidézni, melyet éppen a fülemben hallok...

Milyen csoda jó  érzés volna!:))

A vadlúd minden egyes szárnycsapásával felhajtóerőt ad az őt követő madaraknak. A V-alakzat miatt a csapat 71%-kal távolabbra tud eljutni, mintha minden liba egyedül repülne.

Azok az emberek, akiknek közös a céljuk, és egészséges közösségi szellemmel rendelkeznek, gyorsabban és könnyebben jutnak célba, mivel kihasználják a kölcsönös "hajtóerőt".

Ha egy lúd kiválik az alakzatból, azonnal érzi a magányos repülés erőfeszítését és a megnövekedett légellenálást. Ezért a lehető leggyorsabban visszatér a csoportba, hogy ne kelljen lemondania arról a hajtóerőről, melyet az előtte repülő liba révén kap.

Ha van annyi eszünk, mint egy libának, akkor együtt maradunk azokkal az emberekkel, akik ugyanazon cél felé tartanak, mint mi. Készek vagyunk elfogadni a segítségüket, és mi is készségesen segítünk másoknak.

Amikor a vezérlúd elfárad, egy másik liba veszi át a helyet a menet élén.

Mindig jobb váltogatni egymást a nehezebb munkánál, és megosztani a vezetést. A ludakhoz hasonlóan mi is egymásra vagyunk utalva, legyen szó akár szaktudásról, különös képességekről vagy a tehetségek, adottságok és anyagi eszközök összehangolásáról.

A kötelékben repülő ludak rikoltó hangokat adnak ki az élen haladó liba bátorítására, hogy tartsa a sebességét.

Figyelnünk kell arra, hogy "odaszólásunk" bátorító legyen. Olyan körökben, ahol sok a buzdítás - akár a saját elvek melletti kiállásra, akár mások meggyőződésének támogatására, - ott jól érzi magát az ember, és épülni fog.

Ha egy lúd megbetegszik, megsérül, vagy lelövik, két másik is elhagyja a köteléket, és követi lefelé, hogy segítse és védje. A szerencsétlenül járt mellett maradnak mindaddig, amíg el nem pusztul, vagy ismét képes repülni. Csak azután csatlakoznak egy másik kötelékhez, vagy megpróbálják utólérni sajátjukat.

Ha olyan okosak lennénk, mint a libák, egymás mellé állnánk a nehéz időkben, és utána is, amikor már erősnek érezzük magunkat.

Volt egyszer egy tökéletes üveggolyó: sem egy repedés, sem egy kisebb hiány,horpadás nem volt rajta! Gyönyörű gömbölyű volt ,állandóan fényes.. Vigyázott is magára nagyon, nehogy valami baja essen! Állandóan tisztán tartotta magát és fényesen: de mégsem volt boldog! Nem volt barátja! Pedig a tökéletességét ,még azzal is fokozta,hogy minden üveggolyónak segített ! Ahol és ahogyan csak tudott! Kedves volt hozzájuk,ha valami hiányzott nekik: akár a sajátját is odaadta és mégis: hiába iparkodott csak nem akart senki barátkozni vele! Sokszor bánatosan nézte a többi üveggolyót : amint vidáman,néha - néha egymásnak koccanva ,nagyokat kacagva csilingelésükkel egymással játszadoztak! Egyik- másik,még a sárba is bele - bele gurult....nem törödött azzal hogy elveszíti a fényét! Ilyenkor Ő készségesen szaladt oda: lemosni - szárazra törölni,hogy visszanyerja a másik a csillogását ....de , alig kapott érte mást: mint egy odavetett köszönömöt és a másik üveggolyó nem maradt vele barátkozni,játszani,hanem gyorsan visszagurult a többiekhez ! És a következő pillanatban már nem is ragyogott olyan szépen... Sehogy nem tudta ezt megérteni a tökéletes üveggolyó! Így hát - nagy elhatározásra jutott : otthagyta szép és tiszta golyófészkét és elgurult egy bölcs emberhez! --"Nocsak - nocsak,hát Te mit keresel itt?" Kérdezte Tőle az Ember. --"Szeretném ha válaszolnál nekem,miért nem szeret engem a többi üveggolyó? " -"-Tisztelnek: becsülnek, de nem szeretnek!" -- "Nincs egy igazán jó barátom - pedig mindent megpróbálok, hogy legyen,legalább egy.. !" Nézte - nézte az ember a tökéletes üveggolyót aki ilyen hosszú út megtétele után is tökéletes volt! Sehol egy karcolás, sehol egy horpadás és gyönyörűen csillogott a tisztaságtól! --"Tudod, kedves üveggolyó,elárulom Neked a titkot: túl tökéletes vagy!" --"És az miért baj? Hiszen..ez szerintem így a helyes!" --"Hogy miért? Hát azért: mert ,rajtad kivül,nagyon kevés ilyen tökéletes üveggolyó van! " "A legtöbb üveggolyónak van valami hibája: vagy repedt egy kicsit ,vagy horpadt egy helyen,vagy sárba gurul néha és olyankor nem tud annyira csillogni...De nem törődik vele,mert tudja: hogy bármilyen is, Ő mégis egy üveggolyó! Még - ha nem is tökéletes - DE! Ha Téged meglát: meglátja a tökéletességed a szépséget : és ezzel az eszébe juttatod ,hogy Ő nem tökéletes,pedig egyik - másik iparkodik rá, hogy Ő is az legyen,csakhogy ők olyanok és bármit tesznek amitől elvesztik az eredeti formájukat, nem érzik magukat jól! Azt érzik,hogy egy másik üveggolyó van ott helyettük: eltünik a vidámságuk,eltünik a természetességük,csak feszelegnek,még végűl is inkább úgy döntenek,hogy nem baj,ha nem tökéletesek,de van barátjuk! Hiszen a barátjuk sem tökéletes ! De : Ők így szerették meg egymást és eszükbe sem jut amiatt szomorkodni, hogy nem tökéletesek..!" Az üveggolyó sokáig hallgatott,legbelűl nagyon szomorú lett: Arra gondolt, hogy ahogyan a többi üveggolyó nem tehet arról,hogy nem tökéletes, Ő sem tehet arról,hogy őt meg tökéletesre formálták! Ő így érzi jól magát - mint ahogy a többiek meg úgy.. Megköszönte az embernek a választ és kigurult az ajtón: miközben nedvesen csillogott....mintha ...sírna.../E_H/

„…Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja: - Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák…
illatukat neked gyűjtik a rét virágai…
jöttödet lesi az ösvény…
jöjj, siess…!
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rád raktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek,
amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint.”

( Wass Albert: Az aranymadár részlet az Erdők könyvéből )

Él egy régi történet egy fiatalemberről, akinél hogy,hogy nem, de egy éjjel megjelent egy angyal és csodálatos dolgokról mesélt neki, amelyek az életben várnak rá. Minden lehetőség adott lesz számára, hogy hatalmas vagyonra tegyen majd szert, a társadalom megbecsült tagja lehessen, és egy gyönyörű nőt vegyen feleségül.

Emberünk egész életében várta, hogy az ígért csodálatos dolgok valóra váljanak, de nem történt semmi és végül egyedül, és szegényen halt meg. Amikor a Mennyország kapujához ért, meglátta az angyalt, aki sok-sok évvel ezelőtt meglátogatta álmában, és felelősségre vonta:
" Te hatalmas vagyont ígértél nekem, társadalmi rangot és gyönyörű feleséget. Egész életemben vártam, de nem történt semmi."

" Én neked nem ígértem ezt - válaszolt az angyal. - Én ezeknek a dolgoknak a lehetőségét ígértem neked, de te elmulasztottál élni ezekkel a lehetőségekkel."

Az ember megdöbbent. "El sem tudom képzelni, miről beszélsz!" - mondta.

"Emlékszel, egyszer volt egy ötleted, de te féltél, hogy nem sikerül, ezért nem tettél semmit? - kérdezte az angyal.
Az ember bólintott.
"Mivel te visszautasítottad a megvalósítást, az ötletet néhány év múlva egy másik embernek adták, aki nem ijedt meg a nehézségektől, és ha visszaemlékszel, akkor ez az ember az egyik leggazdagabb ember lett a környéken."

" És arra emlékszel-e, - folytatta az angyal - volt egy eset, amikor a várost óriási pusztítás érte, sok ház romba dőlt, sok ezer ember nem tudott szabadulni a romok alól. Neked lehetőséged lett volna segíteni a bajbajutottakon és a túlélőket kimenteni, de te féltél, hogy ha elmész otthonról, akkor betörnek hozzád és kirabolják a házadat, ezért nem mentél el segíteni a hívó szóra, hanem otthon maradtál.
Az ember szégyenkezve bólintott.
"Ez egy hatalmas lehetőség volt, hogy száz és száz ember életét megmentsd, a város összes életben maradt lakója tisztelt volna téged." - mondta az angyal.

" És emlékszel arra az asszonyra, arra a fekete hajú nőre, aki neked annyira tetszett? Nem hasonlított egyik nőre sem, akikkel korábban, vagy későbbi életedben találkoztál, de azt gondoltad, hogy sose menne férjhez, egy olyan emberhez, mint te, féltél, hogy elutasít, és elmentél mellette.
Az ember újra bólintott, de már sírt.

" Igen barátom, - mondta az angyal - ő a feleséged lett volna, vele sok gyermeket neveltetek volna, vele igazán boldogságban éltél volna egész életedben.

Hasonló lehetőségek mindannyiunknak adódnak az életében, de gyakran, ehhez a történetbeli emberhez hasonlóan, mi is megengedjük, hogy a félelem felülkerekedjen rajtunk, és megzavarjon bennünket, hogy éljünk a lehetőségekkel.

Mi nem megyünk oda másokhoz, mert félünk az elutasítástól, mi nem beszélünk az érzéseinkről, mert félünk, hogy kinevetnek bennünket, és nem bízzuk rá magunkat más emberre, mert félünk a fájdalomtól, ha elveszítjük.

De még nincs veszve semmi! Még életben vagyunk. Elkezdhetjük kihasználni az előttünk álló lehetőségeket. Elkezdhetünk létrehozni lehetőségeket saját magunk számára

 Végre elékezett a vakáció!

Gyerek és felnőtt együttesen várja mindig ezeket a napokat, mikor már nem tanulunk, nincs házi, odamehetünk, ahova akarunk, találkozhatunk a barátainkkal, jókat szórakozhatunk önfeledten.

S végre tényleg pihenhetünk. Alig várom én is.

Nyááááárrrrr, imádom.

Felélénkülök, olvasgathatok, festegethetek, gépezhetek, jókat aludhatok végre!!!!!

S cseveghetek, mert ugye bár én azt is szeretek:)))

Tartamasan telik el még akkor is, ha nem megyek sehová, mert magam dönthetem el , az időmből futja, hogy mit csináljak...

Rerf.:
||:Madarak jönnek, madarak jönnek,
Halálesőt permeteznek.
Madarak jönnek, madarak jönnek,
Fekete könnyel megvéreznek:||

Valaki mondja meg, milyen az élet,
Valaki mondja meg, miért ilyen,
Valaki mondja meg, miért szép az élet,
Valaki mondja meg, miért nem?
Valaki mondja meg, miért jó az ember,
Valaki mondja meg, miért nem,
Valaki mondja meg, miért lesz gonosszá,
Valaki mondja meg, miért nem?

Refr.:
Madarak jönnek, madarak jönnek,
Halálesőt permeteznek.
Madarak jönnek, madarak jönnek,
Fekete könnyel megvéreznek.

Valaki mondja meg, kinek kell hinnem,
Valaki mondja meg, kinek nem,
Valaki mondja meg, ki hova érhet,
Milyen az íze az élet vizének?
Valaki mondja meg, a hosszú évek
Miért tűnnek úgy, mint egy pillanat,
Valaki mondja meg mi az, hogy elmúlt,
Valaki mondja meg hol maradt?

Refr.:
Madarak jönnek, madarak jönnek,
Halálesőt permeteznek.
Madarak jönnek, madarak jönnek,
Fekete könnyel megvéreznek.

Valaki mondja meg, hogyan kell élni?
Apám azt mondta ne bánts mást!
Valaki látta, hogy bántottalak már,
Valaki látta, hogy bántottál.
Valaki mondja meg, miért vagyunk itt?
Anyám azt mondta, hogy boldog légy!
De anyám azt nem mondta miért nem e Földön?
Anyám nem mondta mondd miért!

Refr.:
||:Madarak jönnek, madarak jönnek,
Halálesőt permeteznek.
Madarak jönnek, madarak jönnek,
Fekete könnyel megvéreznek.:||

Tudom van nekem egy nagy hibám, amivel jól megnehezítem az életemet. Ez a hiba pedig az, hogy mindennek meg akarom érteni a miértjét. Sőt, a miértnek a miértjét is meg szeretném érteni... Nem tudom elfogadni általában az "ez van" tipusú helyzeteket. Más szemszögből nézve, azért is leszek néha szomorú, mert amikor a miértekre keresem a választ van, hogy meg is találom, ezáltal pedig szépen újabb és újabb részét értem meg a körülöttem létező világnak. Hogy ez miért rossz?

Egyfelől jó, hiszen új tapasztalatokat és ismereteket szerzek. Kinyílik a világ előttem, megismerem sok-sok oldalát... Másfelől pedig rossz... mert rájövök sokszor jobb, ha nem tudom a miértet... vagy jobb lett volna nem tudni...

A világ megismerésének állandó vágya mellett ott van a félelem is...mert nem akarunk csalódni, nem akarunk kiábrándulni semmiből sem... félünk... mi jöhet még ezután... Miért van ennyire bennünk a félelem? Miért nem tudjuk homokba dugni a fejünket s csak élni... mennyivel könnyebbb lenne...

Ahogy az ember egyre több mindent ért meg, annál jobban lesz elkeseredett, mert (sajnos) a világ nem olyan, amilyent gyerekkorunkban elképzeltünk... hiába szeretnénk, hogy olyan legyen/maradjon, az nem megy...

Azt hiszem, ez egy ördögi kör.

Egyszer egy kisfiú iskolába ment.
Egy egészen kisfiú.
Egy egészen nagy iskolába.
De amikor a kisfiú
Látta, hogy szépen be tud sétálni az ajtón
Egyenesen a tanterembe,
Nagyon örült.
És az iskola már nem is látszott
Olyan nagynak.

Egyik délelõtt,
Amikor a kisfiú már egy ideje az iskolában ült,
Így szólt a tanító néni:

-Ma rajzolni fogunk.
Pompás!-gondolta a kisfiú.
Imádott rajzolni.
Mindenfélét tudott rajzolni:
Oroszlánt és tigrist,
Csirkét és tehenet,
Vonatot és hajót. Elõvette hát a színeseit, és rajzolni kezdett.

De a tanító néni rászólt:
-Várj! Még nem mondtam, hogy kezdhetitek!
És megvárta, míg mindenki rá figyelt.

-Helyes-mondta a tanító néni.
-Virágot fogunk rajzolni.
Pompás!-gondolta a kisfiú.
Imádott virágot rajzolni,
S gyönyörû csokor kezdett kikerekedni
Rózsaszín, narancssárga és kék ceruzája alól.

De szólt a tanító néni:
-Várj! Majd megmutatom, hogy kell.
És piros virágot rajzolt a táblára,
Zöld szárral.
-Tessék!-mutatott rá.
-Most kezdhetitek.

A kisfiú a tanító néni virágjára nézett,
Aztán a sajátjára.
A saját virágja jobban tetszett neki,
De hallgatott errõl.
Megfordította a papírt,
És rajzolt egy olyan virágot, mint a táblai.
Pirosat zöld szárral.

Egy másik napon,
Mikor a kisfiú szépen besétált
Az ajtón, egyenesen a tanterembe,
A tanító néni így szólt:
-Ma gyurmázni fogunk.
Pompás!-gondolta a kisfiú.
Imádott gyurmázni.

Mindenfélét tudott csinálni a gyurmából:
Kígyót, és hóembert,
Elefántot meg egeret,
Autót és teherkocsit.
Lelkesen nyomkodni kezdte hát
A gyurmáját.

Ám szólt a tanító néni:
-Várj! Még nem kezdhetsz!
És megvárta, míg mindenki rá figyelt.

-Most-magyarázta a gyerekeknek
-Tálat formázunk.
Pompás!-gondolta a kisfiú.
Imádott tálat formázni,
S máris mindenféle alakú
És méretû edényeket gyártott.

De szólt a tanító néni:
-Várj! Majd megmutatom, hogy kell.
És mindenkinek megmutatta, hogyan kell
Szép, öblös tálat formázni.
-Tessék!-mutatott rá.
-Most kezdhetitek.

A kisfiú a tanító néni táljára nézett,
Aztán a sajátjaira.
A saját edényei jobban tetszettek neki,
De hallgatott errõl.
Újra gombóccá gyúrta a gyurmáját,
És készített egy olyan tálat, mint a tanító nénié.
Szép öblöset.

Bizony a kisfiú
Hamar megtanult várni
És figyelni
És mindent úgy csinálni, ahogy a tanító néni.
És többé semmit sem csinált
A saját elgondolása szerint.

Késõbb úgy esett,
Hogy a kisfiú családja
Másik lakásba költözött
Egy másik városba.
A kisfiú pedig
Új iskolába került.

Ez az iskola még nagyobb volt
Az elõzõnél,
És nem lehetett szépen besétálni
Egyenesen az osztályba.
Elõször fel kellett menni a nagy lépcsõn,
Aztán végig a hosszú-hosszú folyosón.
Onnét nyílt a tanterem.
Elsõ nap így szólt a tanító néni:
-Ma rajzolni fogunk.
Pompás!-gondolta a kisfiú,
És várt, hogy a tanító néni
Megmondja, mit kell tennie.
De a tanító néni nem mondott semmit,
Csak járkált a padok között.

A kisfiúhoz érve, megkérdezte:
-Neked nincs kedved rajzolni?
-De, van-felelte a kisfiú.
-Mit fogunk rajzolni?
-Nem tudom, amíg el nem készültök-hangzott a válasz.
-Én választhatok?-csodálkozott a kisfiú.
-Amit csak akarsz-biztatta a tanító néni.
-Bármilyen színnel?-érdeklõdött a kisfiú.
-Bármilyennel-bólintott a tanító néni.
-Ha mindenki ugyanolyan színeket használna,
Honnan tudnám, melyik kinek a mûve,

Hogy különböztetném meg õket?
-Sehogy-látta be a kisfiú,
És belefogott egy rózsaszín, narancssárga
És kék virágcsokorba.

Tetszett neki ez az új iskola,
Még ha nem is lehetett besétálni
Egyenesen a tanterembe!

(Helen E. Buckley)