Olvastam, hogy az életet egy vonatutazáshoz hasonlították.

Az Élet olyan, mint egy vonatutazás:
Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál.
Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel.
Sajnos a valóság más.
Ők kiszállnak egyszer , (reméljük minél később)  egy állomáson, s mi ott maraduk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat. 

Életünk során  mások is felszállnak a vonatra, akik fontosak lesznek a számunkra.
Testvéreink, azok gyermekei, , gyermekeink , a barátaink, kedves munkatársaink, ismerőseink  és mi szeretjük őket.

Néhányan, azok közül akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást.
Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során.
Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon.
Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után...
Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket...

Lehetnek olyanok, akiket nagyon megszeretünk, mégis másik vagonban utaznak. Máshova tartoznak Más utakat tesznek meg, de az útjaink során mindig van  összetalálkozás. Ugyanolyan kedvesen folytatjuk a velük való eszmecserét, mintha sosem váltunk volna el... velük mindig megtaláljuk az összhangot,velük mindig jól érezzük magunkat,  de mégis e kis találkozás után külön-külön folytatjuk tovább az utunkat... Egyedül megyünk tovább  a szakaszon, amely a miénk. 

Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba. De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt.
Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással... és visszafordulni soha sem lehet.
Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat.

Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait...
Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre. Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.

Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, meddig utazunk...de amíg utazunk adjunk mindenkinek annyit a szeretetünkből, amennyit magunknak is elvárunk...Ha ezt megtesszük, akkor blodognak mondhatjuk az utazásunkat, mert annyit kapsz, mint amennyit adsz ... van egy ilyen örök mondás...s tán igaz lehet, hiszen szóbeszéddé vált... 

A remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és ott találkozunk majd minden kedves velünk utazóval...

Tegyünk azért,  hogy jó utunk legyen, a szürke hétköznapokat is meglehet szépíteni apró , pici  dolgokkal, mellyel a lelkünket simogathatjuk.  A végén  pedig azt mondhatjuk,  megérte ...
 Kiszállásnál pedig akkor olyan üres helyet hagyunk magunk után, ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a továbbutazókban.

Azoknak, akik az én vonatom utasai, kívánok jó utazást!